Útibeszámolók 9. - Lóháton Marokkóban

2024. Március idusán lovas csapatunk számára ismeretlen földrészre léptünk a Lóháton a világ szervezésében, Marokkóban. A cédruserdők, az argánolaj, a medinák, a kézművesek, a sivatag, az örök hó birodalma, az élet szamárháton, a lassan múló idő, mind-mind egy dicső királyság múltját őrzik napjainkban is. Mi lóháton vágtunk neki egy olyan ország felfedezésének, ahol a ló sokszor nagyobb becsben van, mint az asszony. Az első afrikai kaland valójában Gibraltáron kezdődött 2023. októberében. Az Európa Point Lighthouse világítótornya fölött eltekintve. Egy évvel korábban, a lovas kiránduláson, már kirajzolódtak Afrika partjai a tengerszoros másik oldalán. Az első TikTok videók megjelentek, melyen őrült tempóban vágtató arab telivér és arab-berber félvér mének hátán száguldoztak a lovasok zavartalanul az Atlanti-óceán partján. Úgy néztek ki, mint akik jól érzik magukat. Mosolyogtak is.

-….el kéne menni…- hangzott el akkor félhangosan a mindent eldöntő mondatfoszlány.

Szűk fél éven belül várakozással telve, tizenhárman landoltunk Marrakeshben, Ramadán első napján. Az időszaknak tisztelettel adózva, viselkedésünkben és öltözködésünkben is figyeltünk rá, hogy a népeink közti kulturális különbségek ne kapjanak indokolatlan hangsúlyt. A béke égi áldással kísért időszaka volt így a miénk is.

Átvergődtünk az európai fejjel már szokatlan reptéri ellenőrzésen, ahol férfiak és nők külön kapun haladnak át, befelé is, és az országból kifelé is. A baráti transzfer a Dakarról kiselejtezett és új életet kapott autókkal vitt egészen a tengerparti kikötő óvárosának bejáratáig, Szavírába. A vezetési kultúra szokatlannak bizonyult számunkra, ahol minden négykerekű és kétkerekű járgány egyenrangú volt, ahogy a szamarak és egyéb négylábúak, valamint a kétlábúak is a közlekedés szempontjából. A felfestések nem betonfalak voltak, az autópályán sem, így végül is mindig mindenki oda és arra ment, ahova és amikor akart. A káosz mégis rendezettnek tűnt.

Szavíra fényei megváltásként köszöntöttek ránk az éj leple alatt a hosszú sivatagi transzfer után. Mint minden tisztességes kikötőváros, főleg olyan, ahova a modern kor hiába akart betörni, hemzsegett a nagy tiszteletben tartott macskáktól. Cserébe patkánytól viszont nem. Nevezhetnénk a macskák városának is, de egyébként a szelek városaként jegyzik a települést, ahol nem csak a különböző vallások, de a béke is megfér egy helyen. Autentikus szállásunk egy felújított Riadban, vagyis helyi stílusú apartmanházban volt, terasszal és kilátással a tengerre, egy tűzfalra és a hajnali imaszóra.

A reggelünk minden nap ezzel a biztos, élménydús képpel indult, és tradicionális marokkói reggelivel, melyet egy kellemes séta követett az óváros egyik főkapujáig, amely az autók és a védett városrész közötti határt képezte. Az UNESCO világörökségi listáján szereplő óvárost városfal veszi körül, ahol kék halászhajók sorakoznak, szűk sikátoraiban pedig alkuképes portékáikat árulják a helyi kézművesek, művészek és európai szóval élve kistermelők. Halászok, argánolajosok, fűszeres standok váltják egymást és a barátság zálogaként mentatea is kíséri a vándor útját és minden ami ehhez szükséges.

Röviden: ami lélekreszóló élmények alapjául szolgálhat, az Szavírában megvan.

Egy város, amelyről néhány hónappal korábban még azt se tudtuk, hogy létezik, és azóta is csak azt sejtettük, hogy a szabadság minden bizonnyal ott lakik.

Végeláthatatlan homokos partok, csillogó szőrű, a szelek szárnyán vágtató lovak és lovasok az Atlanti-óceán partján. A TikTok videókon pedig a sebesség egyre nőtt, ahogy fogytak a napok az utazás előtt.

Aztán egyszer csak ott álltunk egy szolid záporral kísért felhős délelőtt a Jimi Hendrix kávézónál és Afrika partjain az első vágtánkra készültünk, a város legjobb ménjein. A kávézó rejtekében magyar huszárról készült grafika is lógott a falon, ami segített elhinni, hogy jó helyen vagyunk. Leplezetlen őszinteséggel tárultak fel előttünk a szabad világ szeméthegyei is, ahonnan felbukkantak felszerszámozott lovaink, kifogástalan állapotban.

Kellő távolságtartás, annak a figyelembe vétele, hogy ki kinek a barátja lovak vonatkozásában, és kedves, jókedélyű kíséret biztosította a jó hangulatot. Gondolataink hamar a szelek szárnyára kaptak, ahova akkor mi is indultunk, majd meg is érkeztünk többször. Volt néhány ágaskodás, egymásra fordulás, de semmi komoly, mielőtt összerázódott volna a csapat. Egyetlen szóra disztingváltak a renitens lovak, csak az nem volt mindegy, kinek a szavára.

Az igazság az, hogy el vagyunk ettől szokva. Talán lehetne úgy fogalmazni, hogy el vagyunk az élettől szokva Európában, amiből egy kicsit visszakaptunk ebben az ismeretlen, de valahol mélyen mégis olyan ismerős kultúrán keresztül. A lovas kulturális hagyományok példátlan gazdagsága köszöntött ránk minden áldott nap, mikor nyeregbe szálltunk Marokkóban. Mert minden nap nyeregbe szálltunk...

Marokkó partjainál megvalósultak az álmok, melyeket féltve őriztünk sokáig, és messze túl is szárnyaltuk őket néhány alkalommal. Hogy a bátorság ehhez honnan jött?

A komfortzónáján kívülre költözött mindenki a csapatból, és onnan talán már mindegy volt. Ha ott voltunk, hát mentünk. Ha előre volt az út, hát előre. A szél ereje járta át minden porcikánkat. Talán még a gravitáció is másképp hatott azon a vidéken.

Ezek a lovak ha kellett versenyeztek, aztán felvehetőek voltak, röviden vagy hosszan vágtáztak, éppen mit kért tőlük a lovas, meg nem riadtak semmitől és mentek át mindenen amerre a lovasuk fordította a fejét. Kérdés nélkül.

Esés nem volt, a túraszervező borult fel lóval az egyik homokdűnén, de traumákra ott nem nagyon volt idő, vissza kellett pattanni és azt a szűk 35-40 km-t ami abból a napból hátra volt lóháton kellett megtenni. Örülni lehetett ha megvártak és nem röhögtek ki.

Egyre növekvő büszkeséggel töltött el minket az is, hogy mindenki azt kérdezte, hogy kik ezek a magyarok és hol lehet ilyen lovasokra szert tenni. A virtuális vágtákból valós emberi kapcsolatok szövődtek a közös lovas élmények mentén. Talán a kíváncsiság nőtte túl a félelmeinket minden nap és ettől volt olyan jó.

Gasztronómiai sajátosságokba éppúgy belekóstoltunk, mint a homokdűnék lakatlan, végtelen világába, óceáni szeles partszakaszokba, melyek azt az illúziót keltették, mintha Afrikának sose lenne vége. Tevék, és kecskék néhol szabadon dézsmálták az utat szegélyező cserjéket, argánfákat és szélmalmokból sem volt hiány az egy hetes digitális detox idején.

Fakultatív jelleggel piacozás, főzés helyi alapanyagokból, egy argonolaj manufaktúra meglátogatása, naplementés tevegelés és vezetett városnézés is a lovas programok sorába ékelődött.

Hazafelé még beugrottunk a berberek városába, Marrakeshbe a piacra keleti kelmék, kaftánok és mindenféle csecse-becsék, kézműves termékek közé. Alkudni kötelező volt, hogy ne higgyék, hogy az ember beteg, de nem volt könnyű.

Valójában két csoportcéllal érkeztünk a piachoz, amely a szűkös időkeret miatt volt szükségszerű:

Kígyóbűvölőket szerettünk volna élőben látni, és a maradék helyi valutánkat elkölteni. Az életbe ilyen gyorsan ennyi ember több kívánsága még egyszerre nem teljesült.

Hogy lehet ez?

A csillogó szemű bámészkodók nyakába kérés nélkül, nagyon hamar landol egy-egy kígyó, a jellegzetes formájú kosárkák között. Pénzbe meg az kerül, amikor leveszik. Pont mint egy körmönfont átok. A legnagyobb kiváltság a fekete kobrát megkapni, de azért se kell sokáig ácsingózni, kifütyülik a kosárból hamar. Majd ki is forgatják az ember zsebeit ezzel egyidejűleg, de ez a történet pont így kerek.

Az átjutás gyalogosan egy forgalmasabb útszakaszon talán még megér egy gondolatot, bár a titka valószínűleg annyi, hogy le kell lépni a padkáról és el kell hinni, hogy át lehet jutni élve. Ha percenként elütnének valakit, nem lenne ennyi turista.

Tizenhárman indultunk, tizenhárman is érkeztünk haza Magyarországra, sérülésmentesen, telis tele élményekkel, még talán a lelkünket is sikerült utolérni, vagy fordítva.

Szóval így. Így vetettünk meg a lábunkat Afrikában, lóháton 2024. márciusában, azóta közel féltucat csoporttal megélve az álmon túli lovas élményeket.

Jövőre is így lesz!