Útibeszámolók 7. - Lóháton Portugáliában
- Éva Ledniczky
- Aug 30
- 5 min read
Az óceán hívó szava, paratölgyek, eukaliptusz illat a levegőben, lódobogás, némi adrenalin és delfinterápia. Vajon Európa mely édenkertje rejti ezt az álomvilágot? Biztos sokan kitalálják már ebből az egyetlen mondatból is.
A nagy hajósok országa, az ezerarcú Portugália adott otthon legújabb kalandtúránknak, a Lóháton a világ szervezésében, ahol a természet és a civilizáció örök harcában még mindig úgy tűnik, hogy az előbbi legalább egy orrhosszal vezet.
Kis kalandvágyó baráti csapatunk érkezése április huszonötödik napjára esett Lisszabon repterére, mely a Dia Da Liberdade, vagyis a szabadság napja ezen a magyarországnyi kis területen. Gyakorlati szempontból ez annyit jelent, hogy ettől függetlenül hét ágra süt a nap, nyitva van a reptér, üzemelnek az autókölcsönzők, fogadnak az előre lebeszélt szállásadók és van élelmiszeráruház melynek ajtaján be is lehet menni. Pont.
Az autókölcsönzővel kicsit meggyűlt a bajunk, de végül is magasabb kategóriás autókkal távoztunk, mint amiért eredetileg fizettünk. Ezek a négykerekű járgányok, nagyon okosan mindenbe beleszóltak, de legalább az indulás után már nem portugálul, mérföldben mértek és még egy sor olyan dolgot csináltak, ami megszínesítette az utazást.
Mi Lisszabontól ezúttal délre vettük az irányt, kezdésnek átszelve a több, mint tizenhét kilométer hosszú Vasco de Gama hidat, beálltunk sorban az autópályára és magunk mögött is hagytuk az összes gondunk-bajunk. A Tajo folyón átsuhanva mintha egy beazonosítatlan forrásból származó hang csak annyit mondott volna:
“Please relax, sit back, and enjoy the rest of your time!”

A programtervezet, ahogy a nevében is benne foglaltatik, tervezet, tehát önmagában hordozza a váratlan bekövetkezésének a lehetőségét, melynek ismérve, hogy be is következik. Érkezése után az ember egy idegen országba, hogy a komfort- és biztonságérzetét kimaxolja, szeretné tudni, hogy hol fog aludni és az alapvető szükségleteit is ki kell, hogy elégítse. Az autópályáról lehajtva a kaktuszkerítések mentén, egyre nőttek a pálmafák, a citromok mérete a kiskertekben és megjelentek az embermagasságú aloe verák is útjelzőként szolgálva kis csapatunk számra. Majd leparkoltunk a vaddisznókoponyás, kétszintes, medencés ház mellett.
A teraszról kilátás nyílt az óceánra, akkor már tudtuk, hogy a szállással nem lesz gond, legfeljebb egymást esszük meg, bár a kertben néhány szabadelvű gyöngytyúk is kapirgált bé tervként. Déli ország lévén, világosban ők sem esznek, ráadásul a szegfűs forradalom évfordulóján is érkeztünk. A csoportok fogadása bejelentés nélkül egyébként is nehézséget okoz a vendéglátóegységek többségének, bár a legtöbb helyre be sem lehet jelentkezni, szimplán elküldenek. Elsőre.
Hát akkor “welcome to Portugal!”

Első közös csapatépítő étkezésünk egy áruház parkolójában ért minket, a felnyitott csomagtartókban, egyeztetéssel, hogy jutunk le a legrövidebb úton az Atlanti-óceán partjára. Kihalt volt minden út, utca, a szezon előtti utolsó héten érkeztünk, mintha kaptunk volna egy magyarországnyi játszóteret óceánnal, ami csak a miénk. Azért az elég jó, nem?
A sorrend az ésszerűség mentén rendeződött, ahol elől ment a safety car, akinek a telefonja, a kábelzsinórja és az autó gps-e tudott együttműködni, ráadásul a sofőr és felesége is harmonikus egységet alkotott. Második a lányos autó, ahol vagy a telefon, vagy a zsinór, vagy az autó, vagy a metrikus rendszer nem stimmelt, vagy egyik sem, de a vizuális anyagok döntő többsége itt készült. Záróautóként akinek gps-e se volt, viszont elhagyhatatlan vakmerőséggel tapadt a lányos autóra. Az útvonal és az időbeosztás onnantól döntően az intuíciónk és az aktuális hangulatunk mentén alakult. A lényeg: rendeződtünk mint a lovak és igyekeztünk ménesi szemléletben amit lehet együtt csinálni.
Az óceán morajlása zavartalanul hol erősödött, hol elhalkult és mosta az érintetlen hatvannégy kilométeres homokos partszakaszt, mely Portugália elidegeníthetetlen része, egy Nemzeti park, ahol a civilizáció szót legfeljebb mezítláb kap. Itt elidőztünk, pancsoltunk, lábat áztattunk, szunyókáltunk, merengtünk és léteztünk egy kicsit.
Az első lóra ülés másnap délután érkezett el paratölgyek és eukaliptuszok között, döntő többségében szürke lusitanókon és telivérezett társaikon, akik szabadtartásban élnek mikor épp nem visznek senkit a hátukon. Lépésről lépésre haladtunk, szokva egymást, a lovakat, az áhított sorrendet és a portugál hegyi levegőt, hogy másnap újult erővel vessük bele magunkat az óceánba lóháton. A kiépítetlen hatvannégy kilométeres nemzeti park egy rövid szakaszának belovaglására kaptunk lehetőséget, előzetes megállapodásunk alapján egy kis pata- és lábáztatásra, lólábvég nyaldosásra a sós vízben. Szerencsére ez másképp alakult.
Sokak bakancslistáján szerepel a tengerparti vágta lóháton, de azt talán kevesen tudják, hogy azért ez nem annyira magától értetődő és veszélytelen játék, legalábbis vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani. A beépítetlen, homokos tengerparti szakaszt kisebb sziklavonulat kísérte végesetlen végig, mely az Atlanti-óceán jellegzetes moraját visszaverte a hullámmosta szakaszokon. Ez a hang felpezsdíti az ember vérét is, nem csak a lovakét.
A homok azon a szakaszon nagyon mély, de a sávon, ahol a hullámok mossák a partot fel van keményedve, ott egy kicsit el lehet engedni a lovakat. Letérni azonban arról a részről nem szabad, mert könnyen lehet bukni és maradandó sérülést szerezni. Jobb oldalról a hullámok folyamatosan mossák ki a talajt a lólábak alól, így az egyensúlyukat könnyebben elvesztik a hátasok és sokkal inkább a lovasukra támaszkodnak, mint egyébként. A hullámok fel is csaphatnak, fél méteres, méteres magasságokban, amely a lovat és lovasát egyaránt kibillentheti az egyensúlyából és közben azért fúj a szél is. Esni igazából ezen a szakaszon különösebben nem veszélyes, a homok puha, a víz nem mély, de arra kell figyelni, hogyha valaki elől potyog, azt ki lehessen kerülni. A kobak kötelező viselet, a búvárszemüveg opcionális, ha mégis úgy alakul.
Az előző napi melankolikus erdei botorkálást felváltotta a sós víz és az adrenalin, ahogy egyre izgatottabb lépésben igyekeztünk a part felé, és amint elindultak a lovak, megszűnt a világ létezni. Majd másnap megint, és harmadnap újra, mikor megfűszereztük a túránkat néhány végeláthatatlan vágtaszakasszal a közeli rizsföldeken, majd visszatértünk a hegyekbe.
Apropó rizsföldek. A napi lejárás a lovagláshoz a partra biztosította a vidám perceket és az autódíszítést, mely így minden nap úgy nézett ki, mintha a Dakarról jöttünk volna, első sorban mi lányok. Valahogy úgy alakult, hogy a lányos autó volt mindig a legmocskosabb.
Az autós kalandokon az i-re a pont egészen biztosan az 1989-es évjáratú lószállító kamionnal került föl, melyen visszajelző nem működött egy se, de a fék is alig és napi kétszer tette meg az utat a hegyi és a parti istálló között az elvetemült lovászlánnyal a volán mögött. Nincs az a rakott szekér alapon, valamivel nagyobb lólétszámmal mint amit az elválasztó panelek alapaesetben valószínűleg indokoltak volna. Rejtély, hogy az emelkedőkön mi vitte föl, majd l lefelé mi fogta meg, de valószínűleg nem e világon kell erre keresni a választ.
Az utazás záróakkordjaként a delfinterápia Algarve környékén, majd a lisszaboni delfinles kertült sorra, melyet a helyi tengerbiológus hölgy idegenvezetése mellett a hajókkal játszadozó delfincsalád és az egymással versenyző apa-fia kapitány páros tett emlékezetessé. Az Április 25-e híd pillérjei körül történt a családi verseny, mely a világ leghosszabb függőhídja egyébként. Erre a delfintúrát megelőzően fel is hajtottunk, bár kettő darab behajtani tilos tábla jelezte a felhajtó két oldalán, hogy itt valami más mint amihez hozzászoktunk, portugál exceptionel valami felirattal. Elsőre nem is követte viszonylag szabálykövető kis csapatunk a gps iránymutatásait, mert azért a kerek piros behajtani tilost még otthon is tiszteljük, de ment arra más is helyi rendszámmal. Aztán kötötte az ebet a karóhoz az útvonaltervező is makacsul. Egy életünk egy halálunk, a csapatszellem vitt az utunkunk a kikötőbe, de az össze behajtani tiloson be kellett hajtanunk.

S ez volt a jó és egyetlen megoldás a célunk, vagyis a kikötő felé, ahol meg kellett ismételni a mutatványt, de akkor már lezárt sorompókon is át kellett jutnunk ha delfinezni és enni akartunk. Ez a lovas kirándulás lovasokkal és kísérőikkel nem szimplán jó volt. Portugália vagy elvett valamit az életünkből, vagy hozzáadott, vagy mindkettőt egyidejűleg, de az biztos, hogy életreszóló élményekkel és barátságokkal gazdagodtunk mindannyian akik ott voltunk lovasok és kevésbé lovasok egyaránt.
2026-ban terveink szerint visszatérünk újra, velünk tartotok?
Tetszett a beszámoló? Ha teljes terjedelmében szeretnétek olvasni, az alábbi linkre kattintva tudjátok: https://dunakanyarlovas.hu/volt-egyszer-egy-portugalia/

















Comments