Útibeszámolók 4. - Lóháton Kappadókiában

A Lóháton a világ szervezésében 2025-ben különleges módon köszöntöttük a csillagászati tavaszt, a március végi nap-éj egyenlőség idején. Két tucat lovassal írtuk közösen a megálmodott mesénket, melyet napkelet áldása és a híres török vendégszeretet köszöntött, a civilizáció kőbe vésett nyomai közt Kappadókiában, Törökországban.

Népeink közös múltja több szálon fonódik össze. A törökök vélhetően a közép-ázsiai oguz (Uz) lovasnomád nép egyik kivált törzse, akik a népvándorlásuk során az Anatóliai félszigetet foglalták el. Eredettörténetük szerint, az Uz nép másik törzse Európába jött, akiket Georgios Cedrenos bizánci görög író szerzetes hunoknak nevezett. A térség legfontosabb történelmi jelentőségeként tartják számon, hogy kulturális híd szerepét töltötte be Mezopotámia és a Balkán közt.

A közös eredettörténet nyomán nyilazó lovasok és kereskedő karavánok múltba veszett alakjai jelentek meg a mi lelki szemeink előtt is, első közös hajnali kilovaglásunk alkalmával. Kicsit fagyosra sikerült az indulás a ritkuló hófoltok közt, melyet hatalmas, több méteres máglyával tettek élhetővé török vendéglátóink a hajnali órákban. Kappadókia turisztikai jelentőségét ma a régebben emberlakta, tufába faragott többszintes barlanglakások közt felszálló ballonok képe teszi teljessé. A napkeleti fények tánca a kőtornyokon, különleges lovas árnyakkal teszik felejthetetlenné az induló ballonok különleges látványát nyeregből.

Tündérkémények közt, időjárta vájatokon át a törökök hűek maradtak nevüknek eredetéhez lóháton is. “Katpatuka” jelentése a legszebb lovak földje, az UNESCO világörökségi listáján szereplő tufából és bazaltból képződött vulkanikus eredetű sziklaképződmények civilizációs eredetére utal. Kappadókia története ezer szállal kötődik a lótenyésztés hagyományaihoz is. Vendéglátóink, Ercihan Dilari és fiat, a többszörös távlovas bajnok Bekir Dilari az Akhal-Teke Horse Center tulajdonosai, akiknél a ló családtagként van számon tartva.

Állatjóléti vonatkozásban példamutató értékeket képviselve nem csak a térségben, de Európa számos pontján is van mit tanulni tőlük. Az 5-6 éves, távlovas tréningben lévő hátasoktól kezdve, a 18-20 éves országos bajnok lovakig minden korosztály megtalálható

volt a szolgáltató lovak közt. Mi is igyekeztünk lovas vonatkozásban. Legifjabb és legidősebb lovasunk korában közel 60 évet számlálhattunk össze.

Első lovas túranapunk Uchisar várába vezetett, mely Kappadókia legmagasabb pontja, ahonnan lélekreszóló kilátás nyílik a lángokká vált vulkanikus kőzetek végeláthatatlan vonulatára. A távolban a hósipkázott hegyek látványa emlékeztetett rá, hogy a hat nap alatt mi négy évszakot is megtapasztalhattunk. A várba lóháton érkeztünk, a végén szőnyeggel terített úton (mármint a lovak alá is terítve), stílusosan, ahol húsmentes ebéd, imaszó és egy rendbontó szamárkölyök csinálta a műsort a déli órákban. Az oda- és visszaúton néhány kellemesebb, tempósabb vágtára is lehetőségünk nyílt, lovaink patája alatt szinte perzselt a föld. Meg van ennek a hangulata, mikor bő egy tucat lovas egyszerre vágtázik történelmi jelentőségű, csodaszép természeti képződmények közt.

A hazaúton Göreme városába vonultunk be csapatostól lóháton, ahol nem csak a látványosságok sora és a pazar kilátás vésődött be a lelkünkbe. A híres, szabadelvű török forgalomban, magas vérmérsékletű lovakkal és idegen lovasok tucatjaival vonulni, azt gondolná az ember, hogy nem egy életbiztosítás. A túravezetőnket és a lovait azonban tisztelet övezte. Kézfeltartása nyomán, megállt, vagy ketté vált az autós forgalom és tiszteletteljesen engedték el a lovasokat.

Bevésődő képekből a soron következő napfelkelte sem okozott csalódást. A csapat nagyrésze madártávlatból szemlélte meg a sziklaképződmények távolba nyúló rajzolatát az egyik hőlégballonról mielőtt újból nyeregbe szálltunk.

14 ló, 12 lovas, két túravezető és 7 kísérőből álló kutyafalka indult útjára a Képzeletek- völgye fölött magasodó hegygerincre. Többször haladtunk át olyan területen, ahol vagy kóbor kutyák, vagy a magánterületet őrzők jelezték hangos ugatással a lovasok felé, hogy merre járnak, merre ne menjenek. Kísérő kutyafalkánk ekkor összezárva, egységként rontott rá a másik falka tagjaira, ahol tettlegességre sosem került sor, de hangos kutya-szó váltásra igen. Ők a lovasok útját kísérték, és ösztönösen, hatékonyan védtek minket mindentől és mindenkitől. Beleégtek ezek az emlékek is a lovasok lelkébe egy életre biztosan. De lehet, hogy többre is. Kellemes vágtákkal tarkított utunk vezetett sziklakanyonokon át a Red-valley vöröses színárnyalatban úszó kőrengetegeinek léleksimogató völgyébe. Egy barlangteraszon ért minket a kései ebéd és a hosszúra nyúlt pihenő, mely legalább annyi feltöltődést adott, mint az összes többi lovas élmény a nap során. A lovastúránk

záróakkordjaként túravezetőnk szájából a “galopp” szó hangzott el, de inkább olyan bizonytalan kérdés volt ez nem is annyira kijelentés. Egy bő másfél kilométer hosszú szakaszon kaptunk egy kis ízelítőt a sebességből is, mégse menjünk haza panasszal az ajkunkon.

Az utolsó lovas napon szakrális helyeken, sziklatemplomok közt és kihívásokkal teli magaslatokat megjárva vitt az út az Avanosi istállóig, ahol az esti órákban a víz elem is szerepet kapott a kilovaglásunk során. Kizilirmak, Törökország leghosszabb, történelmi

jelentőségű folyójában mártózhattunk meg a hátasainkkal, tekintettel a pár nappal korábbi havazásra nem olyan hosszasan. Az esti órákban már kellemes húsz fok feletti hőmérséklet kísért az utunkon egészen addig a bizonyos mondatig - it’s time to go home. Ez egyet jelentett egy közel 180 fokos irányváltással melyet jó hangulatú iramváltás követett szinte végig az istállóig, ahol búcsút vettünk egy rövid időre kedves vendéglátóinktól.

Az utazásról Oskó Tamás /Pest Megyei Polgárőr Szövetség/ beszámolóját itt olvashatjátok: https://pmpsz.hu/lovas- szakmai-ut-a-torokorszagi-kappadokian/